Krúdy Gyula a modern magyar széppróza egyik legeredetibb forma-, stílus- és témateremtő művelője. Elbeszélőtechnikai újításai sok tekintetben egybeesnek az európai próza alakulástörténetével. Az európai modernizmus nagyjaihoz hasonlóan elutasította a realizmust, és egyszerre üzent hadat a XIX. Századi próza formai sablonjainak és tartalmainak. Írói fellépése megelőzte a nyugatosokét, a folyóirat köréhez később sem csatlakozott, de nem tartozott a konzervatív irodalmi csoportosuláshoz és a szerveződő avantgardhoz sem. Művészetére leginkább az impresszionizmus és a szecesszió hatott.
Rendkívül termékeny szerző volt, életművét teljes egészében napjainkig sem tárták fel. Mai ismereteink szerint nyolcvanhat regényt, kétezernél több elbeszélést, több tucat színművet, kétezernél több publicisztikai művet írt.
Műveinek központi problémája az emlékezés és ennek az elbeszélés technikai (időkezelés) következményei. Ennek a prózapoétikai eljárásnak a jegyében születtek meg Szindbád novellái, melyeknek központi figurája az Ezeregyéjszaka meséinek hajósára utal, aki csillapítatlan kalandvágyból száll újra és újra hajóra. Az Ezeregyéjszaka Szindbádja mesebeli hős, aki mítikus térben és időben éli meg kalandjait. Ez az időtlenség Krúdy alteregó-hősére is igaz. Azzal a különbséggel, hogy Krúdy Szindbádjának utazásai többnyire az emlékezés hajóján azaz időben visszafelé történnek. Szindbád hasonmás figurája végigkíséri az író prózáját.
Novelláiban semmi sem történik, a hős többnyire szemlélődik, képzeletbeli helyzeteket teremt, amelyekben magát is különböző szerepekbe képzeli, (kormányos, hajós, nászutas, kalauz, katonatiszt, stb.). Már ebből is látható, hogy a harmadik személyű elbeszélés ellenére minden a szubjektív tudatban, Szindbád tudatában történik, illetve, hogy az én megsokszorozódik műveiben. A szemlélődő számára egy érdekes látvány vagy valamilyen más érzékterületről induló töredékes benyomás utazásokra indítja térben és időben. Ahogyan a tudatban, a szövegben is logikátlanul csapongó képzetek kerülnek egymás mellé, egyetlen rendezőelvként az idő múlása tűnik. Novelláiban azt tapasztaljuk, hogy bár az idő telik, mégsem vonalszerűen halad előre a történet, hanem az idősíkok váltakoznak egymással. Az idő nem mérhető pontosan, belső, szubjektív idővel találkozunk. Egyfajta megállított idő szerepel a művekben.
A narrátor nézőpontja úgynevezett belső nézőpont, Szindbád egyszerre szemlélő és reflektáló én, magatartása tudatállapotszerű. A narráció előrehaladása nem folyamatos, inkább tömbszerű: egy-egy látványmozzanat köré épülő fantáziakép szervezi. A töredékeket megszakításokkal fűzi össze az elbeszélő, tehát a történetmondás kihagyásos, megszakításos, és az impresszionista technikának megfelelő szerkezetek, ismétlések, halmozások, valamint a színek, illatok, hanghatások és látványelemek valamint ezek keverése határozzák meg a szövegformálást.
Az elbeszélések központi toposza az utazás és emlékezés.
Ez a két motívum áll A hídon című novellájának a középpontjában is.
Krúdy Gyula: A hídon
A hídon című novella a Szindbád-elbeszélések darabja. Szindbád, az Ezeregyéjszakából kölcsönzött nevű főhőse e novelláknak. A bevezető részre mese és valóság keveredése jellemző: Szindbád a sztambuli bazárban szőnyegen pipázva ül (párhuzam a keleti mesék hősével). Felrémlik szeme előtt a városka, ifjúkorának helyszíne (nem mesebeli). A kisváros leírására jellemző álom és valóság ötvözése: részletekbe menő ábrázolás, minden részlet valószerű, mégis mintha elvarázsolt hely lenne (nincs járókelő, lezárt zsalugáterű ablakok, megállt órák). Mindez annak az illúzióját kelti, mintha a város álomba merült volna, hogy megmaradjon olyannak, ahogyan az a főhős emlékeiben él.
Az elbeszélt történet tulajdonképpeni színhelye a régi cukrászda. A tárgyaknak a régiekkel való azonossága itt is az időtlenséget sugallja, a cukrászdában jelenlévő emberek is a múltat idézik (Szindbád sztambuli bazári emlékeiben ugyanolyannak látja magát, mint amilyen a cukrászdában lévő tiszt; Amália a régi Amália mása.); különös kettős hangulat jön így létre: ami a szereplők számára jelen és valóság, az a főhős számára újjáéledő múlt és emlék.
Az időnek ez az újszerű felfogása egyik fontos sajátossága az elbeszélésnek. Az elbeszélés a valóságos idő törvényeinek tagadása. Azt a felismerést tükrözi, hogy különbség van a külső, valóságban mérhető, és a személyiség belső ideje között (lásd: Bergson elmélete). Egyetlen, élményként átélt órában: például több lelki folyamat, az egyén szempontjából létfontosságú esemény zsúfolódhat, mint egyhangú, eseménytelen napok, évek sorába. Szindbád, az élményteli pillanatok örök keresője (utazó), e belső idő törvényei szerint él. Krúdy prózája az idő másik törvényét is megbontja: a visszafordíthatatlanságét. Szindbád egyetlen cselekvése az utazás – térben és időben. Az időben visszafelé, a múltba utazik. Útjának célja a már múltba tűnt élmény megtalálása.
A novella szerkezete is ehhez az emlékkereséshez igazodik: Szindbádnak eszébe jut a kisváros, odautazik, viszontlátja emlékei színhelyét, ahol a régen megtörténtek hirtelen megelevenednek, a cukrászné ráébreszti Szindbádot az idő múlására – a varázs szétfoszlik.
Nincs külső esemény a novellában. Minden lényeges a hős lelkében történik; nem a külvilágot, az emberek jellemét, tetteit, egymás közti kapcsolatait ábrázolja, mint a klasszikus novella, hanem a főhősben az emlékezés hatására feltámadó érzéseket, hangulatokat; a külvilág jelenségei csak a hangulat hordozói (például a találgatás arról, hogy mit rejtenek a csukott ablakok, a hősben kavargó hangulatokról adnak jelet).
Krúdy szereplői nem önálló egyéniségek, szerepük az, hogy segítenek a hősnek a múlt teljesebb megidézésében. Kellékei a főhős érzelmei, hangulatai kifejezésének. Mindez valamint az érzékletes leíró részek dominanciája, a színnevek feltűnő használata, a hangulatok megragadására irányuló törekvés a lírához közelíti az elbeszélést (impresszionista próza).
